Emlékmű
Elöljáróban két dolgot szeretnék leszögezni. Egy: ha valaki olvasta néhány korábbi írásomat, az láthatta, hogy nem vagyok különösebben Orbán-barát. Minden kvalitása elismerése mellett leginkább csak őt bíráló megjegyzéseim voltak. Most az emlékmű hisztéria kapcsán mégis úgy érzem, meg kell védenem az igazát. Kettő: Korábban komolyan elhatároztam, hogy zsidó témát soha nem hozok szóba, a becsült zsidó tanáraim, ismerőseim, barátaim érzékenységére való tekintettel, és művész, mérnök, tudós példaképeim iránti tiszteletből, nehogy véletlenül akaratlanul valamivel megbántsam őket. Most mégis kénytelen vagyok megszegni az elhatározásomat, mert egyre kevésbé értem, hogy mi a csudát csinálnak. Kezdenek úgy viselkedni, mintha a világ csak róluk szólna, mintha sérelmek kizárólag őket érték volna, mintha érzékenyek csak ők lehetnének.
Engedtessék meg már nekünk is, hogy fájjon, és szabadjon a mi fájdalmunknak is emléket állítani. Bizony a magyarság számára az igazságtevő bécsi döntések utáni német megszállás, majd a szovjet felszabadítást követő diktatúra egyformán fájó emlék és kijózanító történelmi tanulság, amelyre nagyon is célszerű emlékeztetni magunkat.
A két eseménysor azonos történelmi igazságra tanít. A segítő barátról, és a felszabadítóról is elég gyorsan kiderült, hogy valójában erőszakos hódító. Bunkócsapásszerűen hozták tudomásunkra a németek, majd az oroszok, hogy ha nem tudjuk saját erőnkből megvédeni az országunkat, akkor lesz olyan hatalom, amely segít a bajunktól megszabadulni, de szabaddá ettől mégsem válunk, mert a felszabadító ránk fogja erőszakolni a saját politikai, gazdasági és társadalmi akaratát. (Tudom, azt kellett volna írnom, hogy nácik és bolsevikok, de mégiscsak kellett mögéjük a hetven-százhetven milliós német illetve orosz-szovjet népesség gazdasági és katonai ereje).
Egyszerű. Ha egy ilyen "segítő" hatalom elbír azzal az ellenféllel, amellyel mi nem bírtunk, akkor biztos, hogy nálunk erősebb. És bebizonyosodott, hogy egy nagyhatalom mindig él is az erejével, ha módja van rá. Megtanították ezt nekünk a Habsburgok, amikor felszabadítottak a töröktől, Hitler, amikor politikai eszközökkel felszabadított nekünk elszakított magyarlakta területeket, és Sztálin, amikor felszabadított a német megszállás alól.
Ezért van nagyon is értelme, és szimbolikus ereje egy német megszállási emlékműnek pontosan a Szabadság téren, a szovjet felszabadítási emlékmű közelében (nem is kell azon semmit változtatni). A két emlékmű így együtt emlékeztet minket arra, hogy ha más vívja ki nekünk a szabadságot, abból nem is lesz szabadság. Csak akkor vagyunk képesek megtartani a szülőföldünket, a szabadságunkat, a jólétünket, ha ezt a magunk erejéből tesszük, összefogással, ésszel, erővel, akarattal, szorgalommal, bízva önmagunkban és egymásban.
Igazságtalan a magyarság szemére vetni az I. világháború utáni zsidó-törvényeket, és azt, hogy a náci Németországgal szövetkeztek az elszakított magyarlakta területek visszaszerzése érdekében. Mindkettő a trianoni sokk egyenes következménye, a tanulságok szükségszerű átültetése politikai gyakorlatba.
A náci Németország az egyetlen nagyhatalom volt, amely hajlandónak és képesnek mutatkozott annak a mérhetetlenül igazságtalan trianoni békediktátumnak a felülvizsgálatára, amely a nemzeteket megillető önrendelkezési jog címén úgy szabdalta szét az ezer éve regnáló (bár az utóbbi négyszáz évben már csak török, illetve osztrák függőségben regnáló) Magyarországot, hogy a magyarság egyharmada az új határokon kívül találta magát, amúgy színtiszta magyar vagy túlnyomóan magyarlakta települések sorában.
Trianon alapelve a nemzeti önrendelkezés, a nemzetállam volt (amely a győztesek szerint mindenkit megilletett, kivéve a németeket és a magyarokat). Ez pedig magyarázatot ad a zsidóság egzisztenciális lehetőségeit korlátozó törvényekre is. A zsidóság maradt az egyetlen komolyabb számú nemzeti kisebbség az egyharmadnyi területre zsugorított országban. Ha pedig egy országot az igazságosság jegyében szétszaggathatnak a jelentős érdekérvényesítő képességgel bíró nemzetiségek, akkor az egyetlen racionális lépés a még megmaradt nemzeti kisebbség megerősödésének korlátozása volt.
És akkor még nem beszéltünk a brit kormány és a zsidóság vezetői között 1917-ben létrejött titkos megállapodásról, amely a Németországot és szövetségeseit sújtó következményeivel (propaganda, bojkott, blokád, sztrájkok, forradalmi mozgalmak) gyorsan és alapvetően változtatta meg, és döntötte el a háború menetét. Egy ilyen megállapodás létéről a zsidóságot képviselő népes küldöttség béketárgyalásokon való részvételéből (ami meglepő volt, hiszen olyan, hogy Izrael állam, még nem létezett), illetve az elhíresült Balfour-nyilatkozat kiszivárogtatásából szereztek tudomást németek és magyarok. Vajon csodálható-e ezt követően némi bizalomvesztés a háborús ellenféllel együttműködő zsidósággal szemben?
Lényegi különbség van azonban a Horthy éra alatt született, a zsidók egzisztenciális lehetőségeit korlátozó törvények és a németek által megszállt országokból történő deportálások között. Nagyon nem mindegy, hogy valakinek az állam által támogatott továbbtanulási lehetőségeit, és állami alkalmazásban betölthető állásait korlátozzák, vagy koncentrációs táborokba hurcolják. Jonah Goldberg a Liberálfasizmus című könyvében jól leírja, hogyan vált drasztikusan rosszabbra a zsidóság helyzete a Hitler által megszállt országokban, mert még a nem fasiszta vezetésű államokban is akadt az elitnek olyan rétege, amely a megszállókkal örömmel együttműködött. Mindenütt akadtak kollaborálók, ez mindig így volt és így lesz, és ennek nincs is köze fasizmushoz vagy zsidósághoz.
Az a szégyenteljes és elkeserítően kaotikus helyzet, tényleg valós vészhelyzet, ami nálunk a német megszállás után kialakult a mindenkit terrorizáló nyilas hordák, a szabad kezet kapó szélsőséges vezetők, a folyamatos nélkülözés, a rendszeres terrorbombázások közepette, nos ez mindenkit sújtott, bár nem vitatottan a bűnbaknak tartott zsidóságot leginkább. Megengedhetetlen az ilyen gyalázatos események megismétlődése a zsidósággal szemben, és bármely más néppel szemben is.
Ezért érthetetlen zsidó embereknek az a harcos, agresszív tiltakozása egy olyan emlékmű ellen, amit a megszállás áldozatainak emlékére akarnak emelni. Áldozatok emlékére! Mi a baj ezzel? Hogy ez az emlékmű nemcsak a zsidó áldozatokra akar emlékezni és emlékeztetni, hanem a magyarokra is? Nekem ez így volna természetes, mert eddig abban a hitben éltem, hogy a magyarországi zsidók a zsidóságuk mellett, azzal teljesen egyenrangúan magyarnak tartják magukat. Igazából erről sosem beszéltünk a zsidó ismerőseimmel és barátaimmal (nem is tudatosult bennem mindegyikükről, hogy zsidó, annyira nem volt ez téma soha), a megnyilatkozásaikban soha fel sem merült, hogy ők magyarok-e inkább, vagy zsidók?
Most mintha ez változna. Kezd a magyarságuknál hangsúlyosabbá válni a zsidóságuk. Szeretik ugyan azt a látszatot kelteni, hogy ezt az ébredező megkülönböztetést mi provokáljuk, de én egyre határozottabban azt látom, hogy a változás tőlük ered. Mintha most alakulna bennük az az erősödő nemzettudat, ami az egy tömbben élő népeknél százötven-kétszáz éve kezdődött. És nem is csak nálunk történik, hanem igazából nemzetközi szinten látszik szerveződni ez a változás (s ha szerveződik, akkor ez nem is változás, hanem változtatás?). E változásra utalnak például az áldozatszerepet hangsúlyozó, tehát rejtett módon folyamatosan vészhelyzetet vizionáló és így összefogásra serkentő, egyre erősödő holokauszt kultusz, és az antiszemitizmus vád folytonos felemlegetése.
Hogy történelem hamisítás lenne ez az emlékmű? Nem. Ez a német és szovjet (náci és kommunista) emlékmű-együttes egyszerűen nem a zsidóságról szól, hanem a magyarságról. Ha úgy tetszik, ugyanolyan nemzeti összefogásra serkentő szimbólum, mint a holokauszt kultusz.