2020. aug 04.

Rohadt kapitalizmus. Vagy rohadt jó?

írta: F. Szabó
Rohadt kapitalizmus. Vagy rohadt jó?

A kapitalizmus minden korábbinál nagyobb szabadságot és jólétet biztosított tömegek számára. Lehetővé vált, hogy bárki jó eséllyel növelje maga és szerettei jólétét, ha kihozza magából képességei maximumát. Az emberi képességek nagyon különbözőek, de maximumot nyújtani mindenki képes a maga szintjén. A kapitalizmus pedig olyan körülményeket teremt, hogy bárkinek megérje a maximumra törekedni. Lehetőséget ad önálló döntésekre, ösztönzi a képességfejlesztést, minőségre törekvést, szorgalmat, akaraterőt, és esélyt ad az erőfeszítések eredményességére – ez a kapitalizmus vonzerejének és sikerének titka.

Az emberiség harmada él ma olyan színvonalon, amit száz éve királyok, főurak engedhettek meg maguknak. Gombnyomással fűtött lakások hideg-meleg folyóvízzel, étel-ital-ruha az üzletekből, saját autó, úthálózat, egészségügyi hálózat, tömegek számára elérhető hajó- és repülőutak..., minden, mi szem-szájnak ingere.

E prosperáló társadalom eredete nem kizárólag a tőke, legalább annyira a nagyobb szabadsággal párosuló protestáns (puritán) polgári életvitel volt, ami szorgalmat, becsületességet, mértékletességet, társadalmi felelősségtudatot, másokkal való korrekt, tiszteletteljes kapcsolatokat várt el mindenkitől. Nem véletlen, hogy a kiemelten sikeressé váló protestáns országok mellé a hasonló erkölcsiségű, konfuciánus hagyományú távol-keletiek zárkóztak fel leghamarabb. A kapitalista elit szerepe mégis tagadhatatlan, mert, önérdekből ugyan, kulcsszerepük volt a polgári átalakulás kiharcolásában. Igaz, abban is kulcsszerepük van, hogy ez a fajta erkölcsiség már a múlté.

A kapitalizmus eredményességét biztosító motiváló erőknek azonban csak egyike a lehetőségek vonzereje. A rendszernek nevet adó tőke a kényszerítő korbács ellenszenves szerepét tölti be. A kapitalizmus hátulütője éppenséggel a tőke (tőkés) által teremtett kényszerhelyzet. A rendszer nemcsak a lehetőségek miatt olyan eredményes, hanem mert kényszerít is mindenkit erőfeszítésre, fejtörésre, szorgalomra (vagy erőszakra, csalásra), hogy előteremtse a tőketulajdonosok által kikövetelt kamatjáradékot és elkerülje a hitelfedezeti vagyona elvesztését. (Ne tévedjünk, nem döntünk szabadon hitelek felvételéről, az államnak fizetett adók nagy része hiteltörlesztés és kamatfizetés a gazdagok részére.)

*

A kapitalizmus (nevében is) a tőke által vezérelt társadalom. Tőke a vagyonnak olyan mennyisége, ami sokszorosan meghaladja egy család szükségleteit, ezért pénzért, munkavégzésért cserébe kölcsönadható. Egy több tekintetben is erősen túlterhelt világban fel kell merüljön, hogy ennek a sokszorosságnak valahol határt kell szabni.

A tőke mögöttes alapgondolata nagyon is rendben van, eredete egy ésszerű, előrelátó viselkedés, tartalékképzésre irányuló felhalmozás. A kapitalizmushoz szükséges mértékű felhalmozáshoz azonban két – határozottan erkölcstelen – viselkedés is kapcsolódik, a vagyongyűjtés mértéktelensége és gyakran inkorrekt (becsapáson vagy erőszakon alapuló) módja. A jólétet nagy létszámú közösségek teremtik, de az emberiség egy szűk köre (több nemzet és rassz legfelső szintjein) szellemi képességeivel és gátlástalan önzésével annyi vagyont/tőkét sajátított ki a társadalmi produktumból, hogy a szupergazdagságból eredő túlhatalommal kénye-kedvére manipulálja és használja ki a közemberek tömegeit.

Szabadság, egyenlőség, testvériség. A Nyugat folyton szabadságról, egyenlő esélyekről és szolidaritásról beszél, pedig a kapitalizmus lényege a szélsőséges vagyoni különbségen alapuló kényszerhelyzetbe hozás – vagyis a szabadság és az egyenlő esélyek hiánya, a tömegek élősködésszerű kihasználása kevesek által.

A kapitalizmusban nagyon félrement valami, amikor egy szűk rétegnek sikerült olyan pénzrendszert elfogadtatnia a világgal, ami nemcsak teljesítményre ösztönözte az embereket, de ennek eredményét méltánytalan mértékben csatornázta a pénzrendszer működtetőihez. E kiváltságosak a kapitalizmus rendszerszerű elemévé, kvázi lényegévé tették a megtévesztést, s a társadalom folyamatos szipolyozásából átlagember számára elképzelhetetlen, meseszerű gazdagságra és hatalomra tettek szert.

A szupergazdag réteg uralom alá vont médiát, kultúrát, oktatást, politikát, és jogi trükkök sorával erősítette a kiváltságosak hatalmi helyzetét. Tőkés társaságokban egyesítették erejüket, s e társaságokat emberi jogokkal ruházták fel (az emberek kötelességei és felelősségei nélkül), beengedték a politikába (az egyes emberrel össze sem hasonlítható pénzügyi, jogi és kommunikációs lehetőségeikkel), emberek milliárdjait adósították el tudtuk és beleegyezésük nélkül (az államok eladósításán keresztül). A magánhaszonra dolgozó bankok a tulajdonukban lévő pénz tízszeresét-ötvenszeresét hitelezhetik, tehát nem létező pénzből és a mi kamatot előteremtő munkánkból csinálnak maguknak vagyont. Becsapják az embereket a kamatos kamat csalókaságával, 3 és fél százalék kamat egy darab aranypénzből Föld-tömegnyi aranyat csinál két évezred alatt. Becsapnak a törlesztés tőkecsökkentő/kamatcsökkentő arányával, változó kamatlábbal, pénzek elértéktelenítésével, kaszinóelvűvé tett tőzsde- és pénzrendszerrel, melyben a mi kontónkra (is) játszanak akkora pénzekkel, ami a világ reálgazdaságának pénzszükségletét többszörösen meghaladja... Ezek a jogokon alapuló módszerek a tömegek félrevezetésére kihegyezett rendszer részei. Szépen hangzik az elit jogállamiság szólama, de velejéig hamis, mert saját jogaikért küzdenek, a félrevezetés jogáért. Az uralom alá vont és hamissá, félrevezetővővé tett média, kultúra, politika, jogalkotás és jogalkalmazás vezettek oda, hogy globálissá vált tőkés társaságok (meghatározó tulajdonosai) diktálják feltételeiket a politikának, az egyes embernek, az emberiségnek.

*

A közgazdász Akerlof és Shiller figyelmeztetnek könyvükben: a piacgazdaság a jótékony bőség mellett állandóan újratermeli a manipulációt és a becsapást is. Az elitek több ezer éve rájöttek, hogy képesek úgy bánni az emberek tömegeivel, ahogy az átlagos ember is képes a szellemi fölényével magánál sokszor erősebb állatok csordáit terelgetni és a végletekig kihasználni. Az a szomorú igazság, hogy a szupergazdagok balekjai (balekcsordái) vagyunk mindannyian.

Minél többet tapasztalok a világból, annál erősebb a meggyőződésem, hogy a világ szupergazdag elitje (milyen vakok voltunk), az általuk szervezett, pénzelt és vezérelt baloldali és liberális mozgalmak politikai eszközként való használatával folyamatosan becsaptak és becsapnak minket.

Furcsa dolog a baloldaliság. Eredetileg polgári demokráciát akartak, később szocialista demokráciát, ma liberális demokráciát. Holnap? E változatokban a demokrácia szó is a becsapás része, mindig valami átértelmezett, az eredetire nyomokban hasonlító demokráciafélét akarnak valósként eladni. Két-három évszázada tartó folyamat bizonyítja, a baloldaliság mindegyik változatának lényege: harc a világ ellenőrzés és irányítás alá vonásáért erkölcsi, ideológiai, gazdasági változások kierőszakolásával – amit fejlődésnek, progressziónak mondanak. Jól mutat rá a lényegre Edward Barneys (Freud unokaöccse és veje) a kapitalizmus szent Gráljának számító, PR-ról szóló könyvében: „Ha megértjük a csoportelme működését és mozgatórugóit, akkor akaratunk szerint ellenőrizhetjük és uralhatjuk a tömegeket anélkül, hogy tudnának róla. Az emberek ritkán vannak tisztában a valós okokkal, amelyek cselekedeteik mozgatórugói.”

Kitalálói számára kiemelten előnyös ez a megfontoltan, ravasz félrevezetésekkel és kíméletlen erőszakossággal végrehajtott progresszió. Eredményesen manipulálják világunkat azok az elitek, akiktől a baloldaliság mindhárom változata ered, s akik ebből a folyamatból minden fázisában a legnagyobb hatalmat és gazdagságot nyerték.

Minél szélesebb kör számára válik világossá, hogy ez a progresszió nem természetes fejlődése a társadalomnak, hanem a legfelsőbb elit által önérdekből megtervezett és megszervezett, kiprovokált, kierőszakolt változtatássorozat, annál nagyobb az esélye az eredményes önvédelemnek. Mi bőrünkre megy, az elit gazdagodási és hatalmi projektje a mi cselekvéseinkből, mi munkánkból, mi energiánk elszívásából működik.

*

Egykor az arisztokraták egy „jog” deklarálásával hoztak létre kényszerhelyzetet (ez a föld, ameddig a szem ellát, mostantól az enyém), majd fölösen sok földjük kölcsönadásával zsaroltak ki fizetséget tömegektől az életfeltételek biztosításáért cserébe, megadva a „szabad” választás esélyét, fizetnek, éhen halnak vagy világgá mennek szerencsét próbálni.

Ahogy a munkamegosztás fejlődésével a vagyon egyre hangsúlyosabb része lett a pénz, úgy vált a becsapós kényszerhelyzetbe hozás legfontosabb eszközévé a pénzrendszer.

A pénzrendszer működtetői manipulálják a társadalmat a hitelnyújtás könnyítésével és nehezítésével előidézett gazdasági hullámzással. A felívelő fázisban alacsony kamatért eladósítanak, majd hitelszűkítéssel emelik a kamatot, végül a hitelezés megtagadásával (a munkamegosztáshoz szükséges csereeszköz elzárásával) bedöntik a gazdaságot és elszedik a fizetésképtelenek vagyontárgyait. A gazdaság tudatosan előidézett hullámzásának minden fázisában zsarolják a társadalmat, besöpörve egy csomó vállalati, magán és állami vagyont. A nemzedékek óta tartó vagyonelszívással a rendszer működtetői egyre szélsőségesebb gazdasági és társadalmi dominanciát érnek el. Amit tesznek, az a pozícióval való visszaélés, az emberek döntési szabadságának uralom alá vonása kényszerhelyzetek megteremtésével (D. Icke).

A korábbi rendszerek arisztokráciájához hasonló tőkés dinasztiák alakultak ki. Kiváltságos helyzetük ugyanúgy örökölt vagyonon, örökölt kapcsolati hálón, és a vagyonra támaszkodó kiváló képzésen alapul. Tevékenységük ma már ugyanolyan önző, és káros a társadalomra, mint egykor a helyzetükkel visszaélő arisztokratáké volt.

A (nem liberális és nem demokratikus) liberális demokráciák gazdasági rendszere sem az elit által hazudott szabadpiac. A (közérdeket is védő) állami beavatkozást tényleg igyekeznek minimumra csökkenteni, de a szupergazdagok szabad kezet kapnak, hogy globális tőkés társaságokba koncentrált erejükkel semmibe vegyék a piacok szabadságát. A globális társaságok, gazdasági túlerejükkel visszaélve, minimalizálják az egymás közötti versenyt, ám a munkavégzés „kiszervezésével” (ön)gyilkos egymás közti versenyre kényszerítik a szegényebb államok tőkeszegény vállalkozásait. A mai kapitalizmus olyan jogi és erkölcsi környezetet teremtett, amelyben a legjobb szándékú felső vezetők is rá vannak kényszerítve, hogy kizárólag a tulajdonosok pénzügyi érdekeivel törődjenek, és figyelmen kívül hagyják tevékenységük társadalmat, természetet romboló hatásait (Erről – is – szól az aktuális Index-mizéria, a liberális fagyi visszanyalt.)

*

Emberek, közösségek jogai, korlátai, kötelességei a legnyíltabb vita tárgyát kell képezzék. Nem lehetnek tabuk, el kell vetni a politikai korrektség nevű cenzúrát. A tőke nagyságú vagyon mögöttes gondolatával, a hosszú távú biztonságra törekvő tartalékképzéssel, a fejlesztéseket támogató felhalmozással, az előrelátó, megfontolt cselekvéssel bizonyára egyetértünk. A mértéktelenség, a becsapással, rafinált kényszerhelyzetbe hozással való manipulálás, a nyílt vagy rejtett erőszak bármilyen formája az, ami megkülönbözteti az élősködést a biztonságra és jólétre törekvő emberi szorgalomtól.

A konklúziómat többször leírtam: A vagyon révén gyakorolt túlhatalmat ugyanúgy korlátozni kell, mint a politikai túlhatalmat, ezért minden vagyont személyhez kell kötni, és az egy kézben koncentrálódó vagyont korlátozni kell. Olyan rendszer kell, amelyben a társadalom által felügyelt kormányok képesek kibocsátani a társadalom csereeszközeként funkcionáló pénzt, de véletlenül sem kommunisztikus megoldással.

D. Icke mondta helyesen: A marxista és balliberális zsarnokság azzal csapja be a tömegeket, hogy mindenki egyenlőségét követeli. A méltányosság és az észszerűség is azt követeli, hogy a javakból való részesedés függjön attól, ki mekkora erőfeszítéssel és eredményességgel járul hozzá a társadalom működéséhez. A méltányos elosztást eltérítette az arany középútról a kommunizmus az egyik irányba, a mai, magánkézben lévő, de állami erőszakkal védett pénzrendszer pedig a másik irányba. Mindkét rendszer végzetesen korlátozza az emberek szabad választásának lehetőségét, az egyik nyílt erőszakkal, a másik kényszerítő körülmények megteremtésével.

Az egyén szabadsága, a lehetőség, hogy maga és szerettei számára jólétet és biztonságot teremtsen, ez tette a kapitalizmust az eddigi legsikeresebb és legigazságosabb társadalmi formává, és ezt fenn kell tartani. De valahol határt kell szabni a vagyon szegregálódásának, mert az egy határon túl már veszélyezteti a szabadságot és a demokráciát.

Nem kérdés, ha megengedjük, hogy valakinek akkora vagyona és ehhez olyan jogi lehetőségei legyenek, amivel módja van sokszoros túlhatalommal beavatkozni a közügyekbe, ha megengedjük, hogy a szupergazdagok felhasználhassák politikai és gazdasági érdekérvényesítésre a tulajdonolt társaságok és alapítványok pénzügyi, jogi és kommunikációs lehetőségeit is, ha megengedjük, hogy módjuk legyen vagyonukat offshore-ral kivonni a közteherviselés alól, alapítványokon keresztül egyszerre politikát alakítani és adózást elkerülni, tehát úgy irányítani saját közteherviselésüket, ahogy az egyéni, rokoni és osztályérdekeinek megfelel, nos mindez megengedhetetlen.

Olyan kapitalizmus kell, ami a társadalmi javak elosztása során határozottan differenciál a teljesítmény alapján, de figyelembe veszi, hogy minden vagyonnak, tőkének forrása a társadalom, a legzseniálisabb produktumok sem léteznének hosszútávon funkcionáló közösségek (nemzetek) generációinak közreműködése nélkül. Ezért a közösségi szempontok mindig felül kell írják az egyéni érdekeket, jogokat. Olyan kapitalizmus kell, amiben az emberek lokális közösségei ellenőrzés és irányítás alatt tudják tartani az államhatalmat és az óriástársaságok hatalmát egyaránt.

Szólj hozzá

kapitalizmus balliberálisok szupergazdagok adózás-vagyon-hatalom