Figyelemre méltóan aktuális múlt századi gondolatok pénzről és élősködésről: A társadalom egészséges működése érdekében állami szabályozással meg lehetne és meg kellene akadályozni, hogy egy földtulajdonos és egy pénztulajdonos elit földjáradék illetve kamatjáradék szedésével élősködjön a társadalmon.

Silvio Gesell (1862-1930) gondolatainak magva ez A természetes gazdasági rend c. könyvben. A klasszikus liberális alapelvet hirdeti: az állam legfeljebb úgy avatkozzon a gazdasági folyamatokba, hogy segítse a termelni-szolgáltatni akaró polgárok tevékenységét. Ne akadályozza őket felesleges és drága túlszabályozással, mert önszabályozó módon működnek jól. Viszont védje meg őket a társadalmilag felesleges, sőt káros élősködő rétegektől, pontosabban a részükre fizetendő járadékoktól.

Ne tévesszük ezt össze a mára győztessé vált neoliberalizmussal, amely elérte, hogy hagyják szabadon működni a pénztulajdonos elitet (megtévesztésből úgy mondják: a tőkét), mert az majd önszabályozó módon helyes mederben tartja a társadalmat.

A mai tőketulajdonos elit – kihasználva a modern informatikai, nemzetközi jogi és közlekedési lehetőségeket – egyre önzőbb hazárdjátékot folytat a pénzzel. A klasszikus liberális alapelvekből csak az állami deregulációt tartotta meg, sőt azt végletekig vitte. Megtartotta viszont a kamatsarcot, sőt a pénz, mint különleges áru túlhatalmával élve – kihasználva az állami kontroll gyengeségét – egyre bővülő eszköztárral szipolyozza ki a társadalom számára igazán fontos termelő-szolgáltató tevékenységet.

Gesell alapgondolata

1. A rendszeres gazdasági válságok alapvető oka a pénzrendszerben rejlik. A pénzt jogszabályilag meg kellene fosztani felhalmozási-kincsképző funkciójától azért, hogy akadálytalanul betölthesse a társadalmi munkamegosztásban nélkülözhetetlen csereeszköz funkcióját.(Ne tudjon egy szűk réteg a pénz összeharácsolásával és visszatartásával gazdasági válságokat előidézni, ne tudjon ez a réteg a pénz forgalomba való visszaadása, sőt ma már forgalomba hozása fejében is kamatsarcot kizsarolni. Az így szabályozott pénzt nevezi Gesell szabadpénznek.
2. Minden földet (vizet, természeti kincset) az emberiség közös kincsének kell tekinteni. Magántulajdonba vételük, magántulajdonost illető járadék fejében való használatuk nem megengedhető. Minden földet (vizet...) kártalanítás mellett közös tulajdonba kell venni, és a jövőben az illetékes közösség (állam, megye, település) adhatja az igénylő személyeknek észszerűen hosszú távú, de semmiképpen nem utódokra örökíthető használatba. A használatért fizetendő díj egyúttal helyettesítene mindenfajta adót. Ezt nevezi Gesell szabadföldnek.

Gesell megállapításai a pénzről:

A munkamegosztás bizonyos fejlettsége fölött már nem működik a cserekereskedelem. A termékek cseréjéhez csereeszközre van szükség. Ezt a csereeszközt hívják pénznek.

Ahhoz, hogy valami csereeszközként működjön, társadalmi közmegegyezés kell, az emberek összhangban lévő cselekvése. Ez eleinte spontán, majd állami törvényekkel szabályozott módon alakult ki. A közmegegyezés és az állami szabályozás miatt a pénz mindig egy állami intézmény jellegét hordozza.

A pénznek ez a közmegegyezésen alapuló volta és – jó esetben demokratikus – állam által való meghatározottsága igen fontos megállapítás, amit Gesell már száz évvel ezelőtt hangsúlyozott, amikor pedig még minden szakember az aranyfedezetben hitt. Különös jelentősége van ennek ma, amikor a világvalutás USA politikai elitje egyre lazább jogszabályokkal engedi működni a pénzforgalom fölött diszponáló pénzelitet. Azt a téveszmét próbálja erősíteni a neoliberalizmus, hogy egy hitelpénz által vezérelt gazdaság valamiféle természeti törvényszerűségnek engedelmeskedve önszabályozottan működik jól. Valójában pedig a pénzügyi szférát uraló és irányító elit, speciális tudásán és pénzügyi erején alapuló hatalmi túlsúlyával visszaélve, rejtett vagy félrevezető eszközökkel kijátssza és kifosztja a szándékosan pénzügyi butaságban tartott tömegeket.

Silvio Gesell szerint a pénzzel kapcsolatos – létrejötte óta folyamatosan meglévő – társadalmi problémák abból erednek, hogy a pénz tulajdonosa és az áru tulajdonosa nem egyenrangú felek. A pénz tulajdonosa távol tud maradni a piactól, mert a pénzét személyes veszteség nélkül vissza tudja tartani. Az áru tulajdonosa viszont kényszerítve van arra, hogy az áruját mielőbb eladja, mert korrózió, penészedés, rágcsálók, technikai avulás stb. miatt az idővel arányosan nőnek a veszteségei.

A mai pénz ezzel a nem-egyenrangú helyzettel élve (visszaélve) az áruk cseréjét csak kikényszerített járulék (kamat) ellenében közvetíti. A pénzkínálat (hitelkínálat) visszavonul a piactól, amint az árak csökkennek, sőt amint az árak csökkenése általános vélemény szerint várható, mert ez esetben nem lehet kitermelni az elvárt kamatot. Emiatt azonban a pénz forgása, és ennek következtében az áruk forgása is ellehetetlenül. Vagyis a pénzzel vezérelt gazdaságban az általános pesszimista vélemény szükségszerűen önbeteljesítő jóslattá válik.

Ha emelkednek az árak, vagyis a kereslet nagyobb, mint a kínálat, akkor a pénztulajdonosok – hasznot remélve – bőséggel kínálják a hitelt, s ezzel tovább növelik a keresletet, és még jobban felverik az árakat. De ha esnek az árak, akkor visszahúzódik a hitelkínálat, s ezzel tovább csökkentik a keresletet, és még jobban lenyomják az árakat. A pénztulajdonosok (befektetői mennyiségű pénzt birtoklók) magánérdeke szerint ésszerű, de társadalmi szempontból észszerűtlen viselkedéssel a mai kamatos hitelpénzrendszer szükségszerűen magában hordozza a gazdasági válságok alapvető okát.

Gesell szerint a mai (kamatos hitel-)pénzrendszer csak a spekuláns csalókat, uzsorásokat, élősködőket szolgálja, ezért használhatatlannak kell minősíteni. Konklúziója: a pénz nem lehet egyidejűleg csereeszköz és megtakarítási eszköz. Ahhoz, hogy jó csereeszköz legyen ‒ vagyis betöltse a gazdaság megbízható működéséhez szükséges alapfunkcióját ‒ el kell érni állami szabályozással, hogy ne érje meg megtakarítási eszközként használni.

*

Gesell nézete szerint a római birodalom bukásában és a sötét középkor nyomorában alapvető szerepet játszott az ismert arany- és ezüstbányák kimerülése miatti pénzhiány. A reneszánsz nagy gazdasági, társadalmi, művészeti, tudományos fellendülését pedig szerinte az alapozta meg, hogy az európai fejedelmek elkezdték a nemesfémet hígítani. Ezzel egyrészt lett elegendő pénz a munkák kifizetésére, másrészt igyekezett mindenki szabadulni a rossz pénztől. Nem a pénzt gyűjtötték, hanem siettek árura cserélni, ami viszont általános gazdasági-társadalmi fellendülést hozott.

Gesell ebben annak bizonyítékát látja, hogy gazdasági-társadalmi szempontból a „rossz pénz” értsd: megtakarításra alkalmatlan pénz a jó pénz.

*

Gesell határozottan törekedett a gyakorlatban is a pénz megtakarítási funkciójának kiküszöbölésére, hogy megszüntesse az ebből eredő élősködés és spekulatív rombolás lehetőségét. Az első világháborút követően, a weimari köztársaság rövid életű kormányai egyikének pénzügyminisztere is volt. Nézeteinek szerepe volt az első „szabadpénz” a Wära létrehozásában. A Wära havonta veszített az értékéből 0,5%-ot, amit úgy lehetett visszaállítani, hogy ráragasztottak egy ennek megfelelő értékű bélyeget. Ha nem volt felülbélyegezve, akkor a kereskedő a csökkent értéken fogadta el. Ezért persze mindenki abban volt érdekelt, hogy mielőbb árura cserélje a pénzét.

Megtakarítani úgy lehetett ezzel a pénzzel, hogy kölcsönadták olyanoknak, akiknek éppen pénzre volt szüksége, vagy pénzintézetekben le lehetett kötni, és a lejáratkor eredeti értéken vissza lehetett kapni. A pénzintézet dolga volt a pénzt a gazdaságba visszaforgatni, befektetni.

Hát ma a weimari köztársaságot a demokrácia csődjeként emlegetjük, amely folyamatos káoszával megágyazott Hitlernek és a fasizmusnak. Mondjuk Gesell oly rövid ideig volt pénzügyminiszter, és a Wära oly rövid ideig funkcionált, hogy kizártnak tekinthetjük a bukásban való szerepüket. De e rövidség miatt azt sem mondhatjuk, hogy életrevalóságát bizonyította volna a „rozsdásodó” pénz.

A gazdaság élénkítése céljából azóta is rendszeresen és sikerrel vezetnek be helyi pénzeket világszerte (állítólag számuk már a kétezret is meghaladta), ezek egy része pedig Gesell elvein alapuló rozsdásodó pénz. Ennek forgási sebessége ugyanis többszöröse a hagyományos pénznek és ezért kiválóan alkalmas gazdaságélénkítésre. Az igazán sikeressé váló helyi pénzeket azonban az illetékes nemzeti bankok, pénzkiadási monopóliumukra hivatkozva mindig sürgősen betiltották.

De nemcsak a rozsdásodó pénzek eddigi sorsa az, ami elgondolkodtató. Nagyon is ésszerű viselkedés az öngondoskodó, előrelátó tartalékképzés. Ennek pedig kétségtelenül egyik legcélszerűbb módja a pénz tartalékolása, ami bármikor bármire átváltható az éppen felmerülő igény szerint. Ha a pénzt rendeletileg értékvesztővé téve kizárnánk a tartalékképzők közül, akkor mi lenne erre alkalmas? Maradnának a nemesfémek?

Persze illúziónk a hagyományos kamatos pénz értékőrzése kapcsán se legyen. A banki betétek hozamaiból levonva a banki költségeket, adókat és inflációs értékvesztést, jó eséllyel kapunk negatív egyenleget. A pénzünk reálértéke a boldogan látott kamathozam ellenére is csökken vagy alig nő. Ha az elmúlt 10-20 évben átlagember próbálkozott pénzintézetek által forgalmazott értékpapír variációkkal, vagy nyugdíj előtakarékossággal, hasonlóan siralmas a helyzet. Majdnem biztos, hogy a pénz veszített az eredeti reálértékéből. Csak ezt nem nagyon vesszük észre, mert a rendszeresen betett pénz miatt az egyenleget folyton nőni látjuk, a banki költségeknek, adóknak és inflációs értékvesztésnek meg nem szoktunk utánaszámolni (nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk).

Mindent összevetve úgy gondolom, hogy a világ pénzügyi rendszerének szabályozása az elmúlt évtizedekben már veszélyesen irracionálissá vált. Tarthatatlan, hogy a pénzforgalomnak már 95-98 %-a (!) kizárólag spekulációs funkciót teljesít, tehát a pénzügyi elit házon belüli hazárdjátékára szolgál. Vagyis be kellene látnunk, hogy világszinten új pénzügyi szabályozásra lenne szükség. Csak reménykedhetünk, hogy ezt a belátást nem egy tragikus méretű pénzügyi, gazdasági, társadalmi összeomlás fogja kikényszeríteni.

A pénztulajdonos elit – Gesell által oly érzékletesen bemutatott – természetes erőfölényének ellensúlyozására sokkal szigorúbban kellene alakítani a pénz létrehozásának szabályait, a magántulajdonú pénzügyi társaságokkal szemben visszaállítva az államok, államszövetségek demokratikusan ellenőrzött meghatározó szerepét – vagyis a köz ellenőrző funkcióját – lévén, hogy a pénz abszolút közcélú, az egész társadalom számára meghatározó jelentőségű eszköz. Hasonló szigorúsággal kellene meghatározni minden pénzzel kapcsolatos jogszabályt, figyelembe véve a pénz csereeszköz funkciójának mindent felülíró szerepét.

Nagyon is elgondolkodtató, amit Gesell a pénzről és a gazdaságról írt. Ezért szerintem a pénzügyi szabályozásnak engednie kellene, hogy legalább másodlagos pénzként, települési, kistérségi szinten használhassanak ilyen "rozsdásodó" pénzt (beleértve a helyi adók fizethetőségét is). Hátha kiderülne, hogy működőképes.