A világ pénzelitje mára olyan pénzrendszert produkált, amelynek egyre kevesebb köze van az emberi társadalom szükségleteihez. Az ipar, mezőgazdaság, közlekedés, kereskedelem, stb. együttes pénzforgalma elenyésző a spekulációs pénzforgalomhoz képest. Erre mondják: a pénz elszabadult.

Az elszabadult pénz pedig rossz pénz. Sajnos nem olyan értelemben, mint a Silvio Gesell-féle "rossz" pénz, amiről korábban írtam. A Gesell-féle "rozsdásodó" pénznek negatív kamatozással megszüntették a megtakarítási funkcióját azért, hogy maradéktalanul betölthesse a társadalmilag valóban fontos csereeszköz funkciót. Ezzel ugyanis kiküszöbölhető, hogy egy szűk réteg visszatérő rendszerességgel elszívja és visszatartsa a pénzt a gazdaságtól, megbénítva, válságba sodorva az egész társadalmat.

A mai pénz épp ellenkezőleg rossz, mint azt Gesell ajánlotta (és tette rövid pénzügyminisztersége idején). A mai pénz azért rossz, mert a csereeszköz funkciója vált másodlagossá, mennyiségileg jelentéktelenné a pénzelit által erőltetett felhalmozási funkció mögött. A világ jelenlegi pénzforgalmának 98 százalékát a pénztulajdonos elit „házon belüli” kaszinóelvű spekulációs játéka adja, és csak kis töredéke szolgálja a reálgazdaság igényeit! A pénzügyi derivatívák – nyilvánvalóan fiktív – összértéke pedig nyolcszorosa a világ GDP-jének!

A mai, semmiből teremtett, de mindent uraló, ellenőrző és szabályozó pénz fedezete a jórészt civil létrehozóinak és működtetőinek szellemi fölénye és lelki gátlástalansága, állami erőszak-szervezetekkel megtámogatva.

A baj az, hogy a pénzgazdálkodás ma dívó rendjében egy szűk kiváltságos réteg elképzelhetetlenül sokat nyer, a társadalom működését biztosító reálgazdaság résztvevői viszont folyamatosan veszítenek, sőt jelentős hányaduk szükségszerűen csődbe sodródik – akkor is, ha minden rendszerszerűen működik.

Ez pedig a történelmileg nem is oly régen bevezetett „minden pénz hitelpénz” elvből következik. A fő baj pedig az, hogy szinte minden pénz magánemberek által a semmiből teremtett, és általuk kamatos kamatra hitelbe adott pénz, ami ilyesformán ezeknek a magánembereknek hoz elképesztően nagy hasznot.

Amikor egy állam kormánya és jegybankja megállapodnak, hogy a gazdaság élénkítésére bizonyos mennyiségű új pénz kerüljön forgalomba, akkor ez úgy történik, hogy a kormány államkötvény kibocsájtásával kölcsönveszi (!) a kívánt pénzt a jegybanktól, illetve befektetőktől. Az államkötvények kamatokkal növelt törlesztése természetesen a beszedett adókból történik, merthogy a költségvetések bevételét az adók adják, azoknak pedig minden formája az állampolgároktól ered (a cégek adóit is mi fizetjük meg az áruk árában, hiszen árbevételüknek az adókat is fedeznie kell).

Tehát az új pénz abban a pillanatban, ahogy forgalomba került, már kamattal terhelt kölcsönpénz, aminek kamatát az adófizetők fizetik ki. És ez csak az első kamatteher a pénzen. Még sokszorosan megterhelődik a különböző pénzintézetek magántulajdonosainak járó újabb kamatokkal, amíg az új pénz ténylegesen eljut az állampolgárok kezébe.

Szükségszerű, hogy ebben a rendszerben a vállalkozások (és országok és magánszemélyek) egy része csődbe menjen, mert minden pénz úgy kerül forgalomba, hogy a jegybank azt kölcsönadja nagybankoknak, azok kölcsönadják közepes bankoknak és így tovább, míg a pénz, szintén kölcsön formájában vállalatokhoz és magánszemélyekhez kerül. A soklépcsős bankrendszer minden bankja igényt tart a kölcsönadott pénz kamatára is, tehát többet kér vissza, mint amennyit adott – csakhogy az a többletpénz nincs forgalomban (ha ugyanis új pénz jön ki, az megint csak kamatos hitel formájában történik). Mint a játék, ahol tízen táncolnak a körbeállított kilenc szék mentén, és adott jelre mindenkinek le kell ülnie. Szükségszerű, hogy valaki nem tud leülni. Aki nehézkesebb, szelídebb, butább, fáradtabb... az a játékban nem tud leülni, az életben meg csődbe megy.

Ha pedig a dolgok nem működnek ilyen rendszerszerűen, mert a pénzelit elspekulálja magát és csődbe dönti a bankrendszert, ahogy ez legutóbb 2008-ban történt, akkor még rosszabb a helyzet. A pénzelit, amely mindig pénzügyi deregulációt követel („az állam ne szóljon bele, mi működtetjük a gazdaságot, a tőkepiac mindent jól szabályoz”) most állami (magyarul: adófizetői) pénzsegítséget kér, mondván: különben bedől a gazdaság. Tehát amíg „jól működtetik” a pénzrendszert, addig is indokolatlanul nagy hasznot oroznak el az átlag – adófizető – állampolgárok elől, amikor viszont csődöt okoznak, a kárt teljes egészében áthárítják az adófizetőkre. Ahelyett, hogy elveszítenék a vagyonukat, netán börtönbe vonulnának gondatlan v. szándékos károkozásért.

Az állami (adófizetői) pénzekkel pedig a jelenlegi rendszerben megint csak a bankokon keresztül segítik ki a gazdaságot, hadd fölözzék le azok magántulajdonosai ebből is a hasznot. Többek szerint a 2008-ban induló gazdasági válságot a vezető pénzklánok tudatos akciósorozata idézte elő, amelynek pontosan az volt a célja, hogy a spekulációs játékukkal létrehozott fedezetlen pénzből az adófizetőkre terhelt – tehát munkával fedezett – pénzt csináljanak.

A mai pénzrendszernek olyan rendszerszerű hibái vannak és oly mértékben igazságtalan a többség kárára és egy kiváltságos szűk kisebbség javára, hogy ezek megszüntetése nélkül képtelenség a gazdaság és társadalom egészséges működését biztosítani.

A jelenlegi pénzmechanizmus szükségszerűen azt eredményezi, hogy a világ természeti kincsei és ember alkotta javai folyamatosan egy egyre szűkülő kiváltságos réteg tulajdonába vándorolnak. Fel kellene ébrednie végre a világnak, hogy ez nem mehet így tovább!

Még nagyobb ‒ persze az előbbiekkel szorosan összefüggő ‒ probléma, hogy a társadalom jelenlegi működési mechanizmusai mellett valójában már nem a demokratikusan választott vezetők irányítják a világot. Érdemes megnézni Ray Dalio oktatófilmjét arról, hogyan működik a modern kapitalista társadalom, és mi okozza a ciklikus gazdasági válságokat.

Amikor a társadalmi élet irányításáról beszél Dalio, akkor a kormányzatot minden további nélkül két, kvázi egyenrangú részre osztja, a kormányra és a központi jegybankra. Érzékletesen tárgyalja, hogy a jegybankok az irányadó kamat módosításával és új pénz nyomtatásával hogyan tudják irányítani a gazdaság ‒ és áttételesen a társadalom ‒ működését. Arról viszont elmulaszt említést tenni, hogy míg a kormány egy demokratikusan választott intézmény, addig ma sok jelentős jegybank magántulajdonban van, de az állami tulajdonú jegybankok esetében is szigorúan ki van kötve a jegybank elnököknek a demokratikusan választott államvezetéstől való függetlensége.

A világ pénzelitje ‒ a kézben tartott politikai elitet törvényhozó eszközként használva ‒ saját érdekei szerint alakítja folyamatosan a pénzrendszert, és egyre önzőbb, abszurdabb és arcátlanabb módon formálja azt saját hasznára. Olyan „zseniális” ötleteket találtak és találnak ki folyamatosan, amelyek mind a pénztulajdonosok uralmát erősítik tovább a társadalom számára egyedül fontos reálgazdaság felett. Ilyen társadalompusztító, épp ezért megszüntetendő kitalációk a következők:

• Kamatos kamat, amelynek valós eladósítási erejét, és a miatta végtelenségig erőltetett gazdasági növekedésnek a véges földi erőforrásokkal összeegyeztethetetlen voltát az emberek zöme nem fogja fel. És nem tudatosul bennünk, mennyivel többet kell fizetnünk mindenért a kamatos kamat miatt, szinte függetlenül attól, hogy milyenek a személyes hitelfelvételi szokásaink. Aki sosem vett fel kölcsönt az életében, az is fizeti nagyon sok hitel kamatát az általa vásárolt áruk/szolgáltatások árában. És az adóiban is fizet egy csomó kamatot, mert az adók jelentős része az állam által (polgárai kontójára) felvett kölcsönök törlesztésére kell.
  A kamat útján történő élősködés mértékét jól mutatják Dr. Margit Kennedy számításai, amely szerint például az USÁ-ban a nyolcvanas évek elején az ivóvíz 38, a szennyvíz 47, a lakás ára pedig 77 (!) százalék kamatrészt tartalmazott. Gondoljunk bele, mennyi ember működik közre sok egymást követő lépésben akár csak egy gombostű elkészítésében. És akkor mennyi egy lakás felépítésében? Agyag, kavics, ércek és más nyersanyagok kibányászása, elszállítása kohókba, téglagyárba, odavivő utak megépítése, szállítójárművek legyártása, üzemanyagának kibányászása és finomítása, cement, tégla, fém... készítő gyárak felépítése... Minden lépés mögött tervező és üzemirányító mérnökök az ő számítógépeikkel, műszereikkel, telefonjaikkal, amiket szintén el kell készítenie valakiknek...) Átláthatatlan szövedékben függünk egymástól. És a lényeg: ha vállalkozunk, szinte biztos, hogy hitelt is igénybe veszünk.
  Bármely áru/szolgáltatás létrehozásában közvetlenül vagy közvetve közreműködők jelentős része hitelből fejlesztett és ezért – a jelenlegi pénzrendszerben – kamatos kamatot fizet vagy fizetett. Ezek a kamatok összeadódva és az idő haladtával is növekedve beépülnek az árakba. Nem csodálkoztál még azon, hogy miből futja semmi kiemelkedőt nem alkotó embereknek luxusjachtra, magánrepülőre, ezer négyzetméteres palotára, méregdrága festményekre... mindehhez szakértő személyzetre és őrségre... éjszakánként több millió forintos szállodára...? Ne csodálkozz. Mi fizetjük ezt a luxust a vásárolt áruk/szolgáltatások és a fizetett adók rejtett kamattartalmában.
• A felvett kölcsön után visszafizetendő összeg nagyságának utólagos megváltoztatása az irányadó kamat, vagy mostanában az árfolyamok változása címén. Ezek a változtatások az adós személyeket, vállalatokat, országokat visszatérő rendszerességgel hozzák reménytelen helyzetbe. Ez történt pl. a Kádár-rendszer által 4-5 százalékos kamat mellett felvett kölcsönökkel, amit aztán 20-25 százalékos kamattal (kamatos kamattal) kellett törlesztenünk. (Aki azt hiszi, hogy ez 100 dollár tőkére számítva „csak” 20 dollár többlettörlesztést jelent, az nem érti a kamatos kamatot. Aki svájci frankban elszámolt kölcsönt vett fel, talán mégis érti, de legalábbis érzi, bár itt nem kamat-, hanem árfolyamváltozás az „indok”.) A módosításokat a globális pénzügyi-gazdasági változások megjósolhatatlanságával indokolják, miközben a világ pénzelitje irányítja a folyamatokat saját érdekei szerint a jegybankok ellenőrzésével és az összeharácsolt vagyonok birtokában végrehajtott gigaösszegű tranzakciókkal.
• Nevetségesen kicsi (néha már csak 1-2%) saját fedezetű tőzsdei és banki műveletek engedélyezése. A pénzügyi szféra ökölszabálya, hogy használd a más emberek pénzét. Minden pénzügyi vállalkozás, banki tevékenység alapja, hogy más emberek pénzét folyasd át a vállalkozásodon, és az átfolyó pénz egy részét fölözd le. Ehhez persze egyrészt kell valami kecsegtetőnek látszó ajánlat, másrészt jelentős nagyságú saját tőkével kell rendelkeznie a vállalkozásnak a bizalomkeltés, meg persze a biztonság érdekében. A saját tőke aránya az utóbbi évszázadban 10-15% körül alakult, mivel ez elfogadható likviditási biztonságot nyújtott. Az utóbbi évtizedekben azonban a pénzelit növekvő mohóságában egyre lejjebb szorította a saját pénze arányát, egészen 1-2 százalékig, amivel aztán – más, itt felsorolt disznóságokkal együtt – sikerült igazi világválságot előidézni.
• Dús fantáziával kitalált, emészthetetlen szerződésekkel homályossá tett, hitelminősítőkkel megtámogatott átverős pénzügyi termékek, „pénzeszközök”. Például az amerikai lakosság adósságainak csomagokba gyűjtése, és kis kockázatú értékpapírokként történő tömeges értékesítése a világban, amely a 2008-ban kezdődő világválságot indította. (E papírok jelentős részét pl. nyugdíj előtakarékossági vállalkozások vásárolták fel, amelyek mellesleg szintén a pénzügyi átverések egy fajtáját képviselik, ahogy azt Peter Koenig írja a 30 hazugság a pénzről c. könyvében.) Pénzügyi termékek(!), hiszen már ez is abszurd, hogy a gazdaság működését biztosítani hivatott, csereeszköz funkciójú pénzből öncélúan termékeket kreálhatnak (azért persze, hogy ezekből a „termékekből” is még több pénzt csináljanak maguknak, magyarul, hogy átverjenek minket).
• Szerencsejátékszerű tőzsdei műveletek (CFD, Forex...), amelyekben a világgazdaság számára kulcsfontosságú termékek árának és pénznemek árfolyamának jövőbeni alakulására kötnek nagy összegű fogadásszerű szerződéseket (nem mellesleg az árak-árfolyamok felhajtásával vagy letörésével lényeges módon beavatkozva a gazdasági és társadalmi folyamatok alkulásába); E műveletek során már semmilyen áru vagy szolgáltatás nem cserél gazdát, viszont pénz teremtődik a semmiből (és ezzel megint csak beavatkoznak a világgazdaság alakulásába),
• Az automatizált számítógépes tőzsdei kereskedés (HFT., pl. a MiFID vagy a RegNMS) végképp felrúgja a tőzsde legfontosabb alapelvét, összehozni a pénzügyi befektetőket a reálgazdaság képviselőivel. E „tőzsdei robotok” egyáltalán nem számolnak a reálgazdaság, még kevésbé az emberi társadalom érdekeivel. A másodpercek töredékeiben „gondolkodnak” és reagálnak (megelőzve persze minden élő bróker reakcióképességét), az aktuális tőzsdei mutatók szerint véve fel tömegesen egyszerre vételi vagy eladói pozíciót – nem ritkán zavarokat, tőzsdeleállásokat okozva – kizárólag a pillanatnyi nyereségre figyelve.
• Mindenekelőtt pedig, ahogy már fentebb említettem, a pénzkiadás állami monopóliumának megszüntetése és magánkézre játszása. Hogy ennek mekkora jelentősége van, azt jól példázza a dinasztia alapító M. A. Rotschild mondása: „Adjátok nekem az ellenőrzést egy nemzet pénze felett, és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeit”. Rotshild utódai, néhány más nagy pénzklánnal közösen ma nem egy vagy néhány ország, hanem szinte az egész világ pénzkibocsájtását ellenőrzik. Peter Koenig írja erről: „Ha valaki megteheti, hogy pénzt nyomtasson ahelyett, hogy megdolgozna érte, akkor kiváltsága, előnye van a közösség többi tagjával szemben, akiknek először munkát kell adniuk a pénzért. Ennek egy idő után torzító hatása lesz a piacon lévő áruk és szolgáltatások értékére és árára. Ha e kiváltság birtokosának aztán hatalmában áll kamatot is szednie az így kinyomtatott/előállított pénz után, akkor ez a kiváltság, előny és ennek torzító hatása megsokszorozódik. Ha pedig kamatos kamatot szedhet, akkor ez a torzító hatás az idő haladtával állandóan tovább nő.”

A pénz alapfunkciója, hogy csereeszközként biztosítsa egy munkamegosztáson alapuló gazdaság működését, elősegítve ezzel az emberi szükségletek egyre fejlettebb kielégítését az emberi jólét, jóllét, egyfajta közjó érdekében. Minden pénzügyi jogszabálynak, közgazdasági kutakodásnak és intézkedésnek ebből kellene kiindulnia, és ezt következetesen figyelembe vennie.

Jó lenne, ha a jelenlegi pénzrendszer súlyos hibáiról és végletes igazságtalanságáról szóló ismeretek minél szélesebb körben ismertté válnának. Csak akkor számíthatunk változásra, ha az emberek tömegesen felismerik a helyzet tarthatatlanságát. És nem ringatom illúziókban magam, nem lesz könnyű változást elérni, mert a mai rendszer haszonélvezői már akkora pénztömeget harácsoltak össze, amelynek birtokában meg tudják vásárolni, szolgálatukba tudják állítani a legjobb elméket, legyen szó politikusokról, újságírókról, közgazdászokról, katonákról, tanárokról... Bírják a hatalmat a politikusok nagy része, és szinte minden ‒ nagy tömegekhez eljutó, közvéleményt érdemben befolyásoló ‒ média felület felett.

Ráadásul azt sem mondhatom, hogy meggyőződéssel tudnék javasolni egy általam mindenképpen jónak tartott megoldási irányt. Mi lehetne az, a Gesell-féle rozsdásodó pénz például? Kételkedem, mert a pénz jónak látszik tartalékképzésre, a legészszerűbbnek mindenesetre ‒ egy jól működő társadalomban.

A jegybankok állami tulajdona megoldaná a helyzetet? Ha Ray Dalio kisfilmjét nézem, akkor talán igen, mert aszerint a kormányok és jegybankok irányítják a társadalom életét. Másrészt viszont mindenütt azt olvasom, hogy a pénz 90 százalékát nem a jegybankok, hanem a többi bank és pénzintézet teremti. Attól kapásból irtózom, hogy kerüljenek azok is állami tulajdonba, mert innen már csak egy lépés, hogy a cégek is legyenek államiak. Az pedig már szocializmus, amit átéltem, köszönöm. Talán ha szigorúbban szabályoznák a kötelező saját fedezet nagyságát, ha megtiltanák a hitel után visszafizetendő összeg utólagos megváltoztatását és általában mindazt, amit feljebb írtam a pénzelit zseniálisan öncélú ötleteiről? Egyelőre ez a legészszerűbbnek tűnő elképzelés számomra.

De azért még gondolkodom.