Az állampolgári vélemény megismerésének olyan áldemokratikus – mert átlátszóan manipulatív – formája, mint a nemzeti konzultáció, és az idén elhangzott furcsa kormányfői megnyilatkozások (pávatánc, úgy teszünk, mintha barátkozni szeretnénk, félázsiai származékoknak erő kell, demokrácia helyett talán valami más...) arra késztettek, hogy nyilvánosságot keressek a véleményemnek.

Egykori történelem tanárom azt mondta, hogy minden emberi tevékenységet gazdasági érdekek mozgatnak, minden társadalmi, politikai küzdelem és háború a pénzről szól. Ha ez ennyire fontos, akkor kezdjük a legutóbbi nemzeti konzultáció teherviselésről szóló kérdésével: milyen arányban viseljék a válság terheit az állam, a nagyvállalatok, a bankok és az emberek?

A mai magyarok nagy része a szocializmusban nőtt fel, és ebben a rendszerben azt a tévhitet ültették az emberekbe, hogy az állam feladata gondoskodni a polgárairól az élet minden területén. Ebben nőttünk fel. Zúgolódtunk a nyugatitól jócskán elmaradó életszínvonal miatt, de a mainál sok tekintetben nyugodtabb, felelős döntéseket nem igénylő – igazából nem is tűrő –, viszont a többségnek kétségtelenül egyfajta biztonságot nyújtó, szegényes de tisztes megélhetésre sokan a mai napig nosztalgiával gondolnak vissza.

A rendszerváltás utáni kormányok gazdasági tevékenysége, oktatáspolitikája és propagandája nem segített e gondolkodás hibáinak, az egyéni felelősségvállalás fontosságának tudatosításában. Fél évszázad szocializmus után, ha felteszik a kérdést, hogy egy dologról gondoskodjon-e az állam, vagy viseljék annak terheit az állampolgárok, boldogan szavaznak az államra (lásd a Fidesz által provokált "szociális népszavazást" az egészségügy és oktatás finanszírozása kapcsán).

Nos ki kell ábrándítanom mindenkit. Az állam semmilyen terhet nem visel. Az állam kizárólag a tőlünk elszedett adóforintokat költi bármilyen célra, tehát a terheket mi viseljük.

Ha valaki azt hinné, hogy az állam az adók jó részét nem tőlünk, hanem a vállalkozásoktól, (köztük bankoktól, közüzemi cégektől) szedi be, akkor megint téved. Az állam az emberektől szedi be minden adóját, legfeljebb némi áttétellel, hogy ne legyen már annyira feltűnő.

Ugyanazon tevékenység kapcsán adókat vonnak le a mi fizetésünkből és a munkáltatóktól is. Valójában mindkettőt tőlünk veszik el, csak erre kevesen gondolnak. Persze éppen a megtévesztés érdekében csinálják így. (Adó alatt most minden állami-önkormányzati adó jellegű beszedést értek, hívják adónak, illetéknek, járuléknak, hozzájárulásnak, bárminek.)

Az ember ugyanis már régóta úgy él, hogy más vállalkozások által létrehozott árukat és szolgáltatásokat vásárol, az általa létrehozottakat pedig mások vásárolják meg. A megvásárolt termékek árában pedig benne van az összes adó, amit a vállalkozók fizetnek. A vállalkozások adóit az emberek az áruk és szolgáltatások árában megfizetik, az bizony az embereket terheli.

Igaz, hogy az árak bizonyos határok között ingadoznak a kereslet-kínálat függvényében. De tendenciaszerűen a vásárlónak meg kell fizetnie a termék létrehozása kapcsán felmerülő minden költséget, beleértve az adókat is. Ha a költségeket az ár tartósan nem téríti meg, akkor a termék megszűnik. Ettől pedig a vállalkozás is megszűnik, és a dolgozók elveszítik állásukat.

Ezért álságos egy olyan érvelés, hogy az állam által kivetett bizonyos adók nem az embereket terhelik. Közgazdasági faktum, hogy a vállalkozások minden költségüket át kell hárítsák a vevőikre, ettől csak kivételesen és átmenetileg térhetnek el.

A tisztesség tehát azt kívánta volna, hogy a nemzeti konzultáció kérdéseit ilyesféle formában tegyék fel: 1. Kíván-e Ön azért fizetni adót, hogy abból az állam (tehát mi, adófizetők) megsegítsük a devizahiteleseket, 2. Inkább személyesen segítene devizahiteles rokonain-ismerősein, 3. Egyiket sem kívánja, mert Ön éppen a veszélyei miatt nem vett fel devizahitelt, és most nem akarja mások helyett viselni a következményeket.

Nagyon legyünk tudatában annak, hogy amikor egy politikus az állam vagy az önkormányzat kontójára akar valamit megoldatni, akkor valójában a mi pénzünket szándékozik költeni, mert nekünk kell azt az adóinkkal megfinanszírozni.

Legyen szó új kormányzati negyedről, stadionokról, állami MOL részvényről, állami mobil cégről, ezt mind a mi zsebünkből fizetik. Ha téged megkérdeznének, hogy be akarsz-e szállni ezek valamelyikébe, igent mondanál? Hát én úgy gondolom, hogy meg kellene kérdezni. De nem ilyen vicces-átverős nemzeti konzultációs formában.

Kétségtelenül vannak dolgok, amiket a világon mindenütt közösen, adókból finanszíroznak (hadsereg, rendőrség, utak, közvilágítás, stb). Nagy különbségek vannak azonban az egyes országok között abban, hogy a polgáraik által megtermelt javak mekkora hányadát veszi el az állam azért, hogy az általa kívánt célokra fordítsa.

A magyarországi adóztatási szint Európában és világszerte is a legmagasabbak közé tartozik. A régiónkhoz képest kiugróan magas adóelvonásunk egyik társadalmi réteget sem ösztönzi produktív, értékteremtő munkavégzésre és öngondoskodásra való törekvésre, a vállalkozások versenyképes működését pedig ellehetetleníti. Ezért tehát buta és káros dolog.

Fentiekből úgy tűnhet, hogy ezzel az adófaló állammal általában van bajom, de erről nincs szó. Egy jól és átláthatóan működő, az önszerveződést, önszabályozást, öngondoskodást és a többség jóléte szempontjából hasznos tevékenységeket támogató, a tisztességtelen cselekményeket megakadályozó államra nagy szükség van. De nem működik jól az állam (államot irányító vezető réteg), ha a polgáraival őszintétlen, őket tudatlanságból vagy szándékosan félrevezeti.

Nem akarom azt sem állítani, hogy csak az össz-adózási szint számít. Jelentősége van annak, hogy az állam az adózási politikájával bizonyos tevékenységeket és rétegeket támogatni, másokat az átlagnál erősebben terhelni tud. De ezt csak őszinte nyíltsággal, a polgárok érdemi beleszólása mellett szabadna tennie.

Ha azt szűrnék le az elmondottakból, hogy a most hatalmon lévők őszinteségével és tudásával van bajom, akkor gyorsan le kell szögeznem, hogy a többi pártot még rosszabbnak tartom. De ezt kifejteni már sok lenne ebben az írásban, s legközelebb sem azt tartanám fontosnak, hogy ki a rosszabb, hanem azt, hogy hogyan csinálhatnánk jobban?