Tavasszal arról beszélt egy infektológus, hogy járvány esetén a legfontosabb szabály: tesztelni, tesztelni, tesztelni, és a fertőzötteket szigorúan elkülönítve gyógyítani.

Nem is nagyon kell ehhez orvosnak lenni, hajdani biológia és történelem óráim, vagy könyv- és filmismereteim alapján is így logikus, de bizonyára hihetőbb, ha szakember mondja. A pandémia elején még lehetett arra hivatkozni, hogy nincs megfelelő teszt, később, hogy nincs elegendő teszt, de mindez ma már nem indok.

Véletlenül sem akarom a folyton károgó, mindent lehurrogó, a kormány minden intézkedésébe belekötő ellenzéket erősíteni. A járvány első percétől egyetlen megnyilatkozásukban sem érzem az emberekért való aggódást, nem látom tőlük a cselekvő segíteni akarás legapróbb jelét sem.

Aki tényleg segíteni akarna saját közössége veszélyben lévő tagjainak, annak a kormány csak egy mellékszál. Baj esetén az együttműködő segíteni akarásnak kellene dominálni még a bírálatban is. Aki úgy „segít”, hogy egyfolytában támadja a bajban lévő közösség választott vezetőit, az a közösség védekezését rombolja, a közösséget veszélyezteti, fokozza a bajt. Mintha medvével hadakozó farkasok falkatársaikat harapnák, oroszlánok ellen védekező bivalyok csordatársaikat döfködnék.

Ha ezt a népet egyszer majd ismét vezetni akarja ez az ellenzék, akkor az összes meglévő kommunikációs lehetőségüket arra kellene használniuk, hogy elmondják az embereknek, mi az ő helyes viselkedésük a túlélésük  érdekében, és az összes szervezetükkel, NGO-jukkal is tevékenyen segíteniük kellene a védekezésben, hogy bizonyítsák, ők aztán tényleg közhasznúak.

De az ellenzék a kommunikációs eszközeivel és szervezeteivel nem az emberekkel foglalkozik, hanem azzal, hogy hisztérikusan, gúnyosan, dühösen és gyűlölködve támadja a kormányt, és csöppet sem érdekli, hogy ezzel rontja az emberek helyzetét is, akiknek ellenzékből is segíteniük kellene, ha másért nem, akkor azért, hogy elnyerjék a szívüket, a támogatásukat.

Ennyit az ellenzékről. A kormányról meg annyit, hogy legfontosabb szabály minden járvány esetén: tesztelni, tesztelni, tesztelni, és a fertőzötteket szigorúan elkülönítve gyógyítani.

Ez ellen egyetlen érv szól. Súlyos gazdasági érv. Egy racionálisan kapitalista mentalitású, főképpen csak gazdasággal, GDP-vel, államkasszával, emberi erőforrással számoló kormány számára valójában direkt jó, ha megcsappan az öregek és krónikus betegek száma. (Zavar ez az emberi erőforrás kifejezés minisztériumi elnevezésként. Arról árulkodik, hogy ez a kormány ugyanúgy csak erőforrásként tekint az emberre, mint a világ – pénzrendszer és jogrendszer segítségével emberi munkavégzésen élősködő – szupergazdag elitje. Fontos a szóhasználat. Milyen jól tudják ezt a balliberális progresszívok!) Amikor naponta bejelentik, hogy ma meghalt ennyi vagy annyi idős, krónikus beteg, az úgy hangzik, mintha azt mondanák, nem kár értük. Ha már muszáj ezt így mondani (nem muszáj, nem is jó), legalább mindig hozzátennék, hogy vigyázzunk egymásra, tegyen meg mindenki mindent személyesen is az eredményes védekezésért.

De mit is várunk egy olyan világban, ami annyira a piacgazdaságra (pénzpiacra, munkaerőpiacra és önző szórakoztatásokra) épül, hogy lelketlenül kolhozba kényszerítik a még vagy már nem munkaképes gyerekeket és időseket, mert a foglalkoztatásra alkalmas embereket a pénzrendszer kényszerkeretei közé kell terelni? Ha nekünk ez így jó, megérdemeljük mindannyian ezt a világot.